Apám hetente egy hangversenyt vezényelt … 

… a magyar rádióban. Egyik nap délután volt a közvetítés, elsô darabként a Tannhäuser “Vendégek bevonulása” készült hogy elhangozzon. Sohse fogom ezt a pillanatot elfelejteni, még mai napon is szemem elôtt látom, mintha épp most történt volna: a zenekar már helyén ült és behangolt. Már tíz perc múlva öt óra volt, aztán nyolc perc múlva, de apám szokása ellenére még mindig nem érkezett be. Ekkor a “legmagasabb rangú” zenekari tag odajött hozzám – mint kisfiú gyakran ott voltam, ezért aligha az egész zenekar tegezett – s így szólt: “ide figyelj, a hangversenynek meg kell kezdôdnie. El tudnád vezényelni apád helyett?”

Persze örömmel elfogadtam, a rádió-bemondó pedig igen diplomatikusan azt mondta: “Most az Elsô gyalogszázad hangversenye következik, vezényel Fricsay karnagy”. Az én keresztnevemet elhallgatta.

Tehát szépen megkezdtük a trombita-fanfárral meg az indulóval. Ekkor, a darab közepén, kinyílt az ajtó, s meglátom apámat, hogy tiszti díszruhájában megmerevedve nézi a vezénylô fiat. A következô darabtól kezdve aztán már ô vezényelt.

Az elôadás után majd hirtelen rámkérdezett: “hogy jut eszedbe, helyettem vezényelni?” “apa, meg akartam menteni valahogy a helyzetet, és a zenekar legidôsebb bíztatására aztán megcsináltam.” Errefel apám szemembe nézett és egy ideig nem szólt, nagyon rosszul éreztem magm. Azután azt mondta: “egyébként, nem is volt rossz.”