Életének legelsô szakaszának, melyre Fricsay Ferenc emlékezett, már köze volt a vezényléshez. A következôt mindig szerette elmondani:

„Apám katonai karmester volt, és egyik hangversenyénél, amelyeket nyáron naponta délután vezényelt, egy kis izgalmat okoztam.

Négy éves voltam, mikor egyszerre csak eltüntem anyám mellôl, akivel valamennyi hangver-senyen együtt ültem a nézôk között. Odamentem a zenekar elé, s apám háta mögött nagy lelkesen elkeztem mozdulatait utánozni. Fellépésem nagyon sikeres volt a közönség nevetett. Apám észrevette, de nem hagyta magát félrevezetni, meg se fordult. A hangverseny rendezôje viszont gyorsan reagált, mert a zenekar egy nem éppen víg darabot játszott, amelyhez nem illett a nevetés: ezért kis karomon fogva gyorsan vissza rakott engem anyám mellé.