Menekülés 1956-ban

..szó nélkül baktattam fiammal együtt, a fizetett embercsempész mögött. Szemünk megszokta a sötétséget, így holdfény nélkül is jól láttuk hova lépjünk. Mikor egy finoman boronázott, végtelennek tűnő mezőhöz értünk, a csempész hirtelen megállt. "Menjenek arra", s a mező felé mutatött. "Mindig tovább, és tartsák az irányt, mindig egyenenesen tovább. Majd az erdőhöz fognak érni! A szögesdrótot és az aknákat úgy látszik leépítették: már rég nem hallottam semmiféle eseményről". Fejét lehajtotta és hallgatott. "Ha az erdőt elérik, akkor biztonságban vannak!". Így, elvben, könnyűnek látszott minden. Azután hozzátette: "vigyázzanak, hogy a határőrök meg ne lássák", s ezzel eltűnt a sötétségben.

Nedves és hideg volt a levegő, minden sötét volt és kihalt. "Fog ez sikerülni!" bíztatott a fiam. Fejünkkel e "fog ez sikerülni" ritmusát bólogatva mentünk előre, lépésről lépésre, kézzel adtunk egymásnak jeleket. Szemünk mozdulatok és fényszórók után lesett, s mikor úgy véltük hogy őrjáratra bukkanunk, gyorsan lehasaltunk a mélyen ásott boronák közé. A menekülést az is megnehezítette, hogy kabátom belsejébe s annak alsó gombsorába csupa családi ékszert varrtam be. Iszonyatosan fájt, amikor kúszás közben egy gyöngyös nyaklánc belevésődött a térdembe. Miért is nem gondoltam a bevarráskor arra, hogy menekülés közben esetleg négykézlábon fog kelleni másznunk?

Egyszerre csak egy kéz megragadta a vállamat és megállított. A fiam volt, aki mélyre lenyomott engem a boronák közé. Másik kezével mutatott a vaszély felé: alig ötven méterrel tőlünk két határőr fényszóróval vizsgálta a terepet. Félelmünk csúcspontjára ért, mikor egyikük egy jelzőrakétát lőtt ki pisztolyával. Amennyire csak lehetett, lenyomtam testemet a földbe. Szemeimet behúnytam, mert nem akartam látni, ahogy felénk jönnek fegyvereikkel. "le fognak ütni minket, csizmájukkal össze fogják törni csontjainkat" -e gondolat villant akkor át ezemen. Félelmemben homlokomon kitört a verejték.

"Jól csináltad!", súgta nekem fiam, "ilyen mozdolatlanul csak holtak tudnak feküdni!". Felsegített, majd azt kérdeztem tőle: "szabadok vagyunk?" -"az még nem, de a határőrök elmentek." Megtörölte homlokomat, röviden átölelt, azután így szólt: "fog ez sikerülni!". Ellépegettem mellette, s hamarosan újra egyszerre lépegettünk tovább. Azután fiam megdermedten megállt: "oda nézz, Mamika, ott a erdő, amiről beszélt a csempész. Ott a határ! Ott kezdődik a szabadság!"