Fricsay az Egyesült Államokban

Fricsay 1953-ban jött először vendégkarmesterként az Egyesült Államokba. Houston-ban (ahol én mint első oboista játszottam a szimfónikus zenekarban) fiatalsága miatt a zenészek őt igen szkeptikusan fogadták. De már az első tíz perc után éreztük, hogy egy olyan személyiség vezet minket, aki az átlagot messze túlszárnyalja és aki legmagasabb színvonalat igényel. Kevés, de tisztán érthető szavakkal és gesztusokkal adta tovább elképzeléseit a zenekarnak, nehéz állásoknál velünk énekelt szép tenor-hangján. Éreztük, hogy Fricsay keze alatt Csajkovszki 5., de Dvořák Új világ szimfóniája is új, friss hangot nyernek.

Kollégáim és én is minden alkalommal sajnáltuk, mikor egy hangverseny utolsó üteme elhang-zott. Boldog érzelemmel, akárcsak lebegve, hagytuk el az előadást. Minden szinte túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen: csak ekkor lett nekünk fogalmunk arról, hogy mit jelent az, egy zenekarban játszani. És ezt az élményt meg akartuk magunkban tartani.

                                                  

Hangversenyei sikere miatt az igazgatóságunk (Symphony Board) mint főkarmester kötelezte le őt az 1953/54-es évadra. Célja az volt, hogy zenekarunk a legelsőbbrangúakhoz tartozzon Amerikában, majd hogy a fizetésünk a Chicago-i ill. a Cleveland-i viszonyokhoz alkalmazkodjon. Azt szerette volna elérni, hogy a zenekari tagok egész éven át kapják fizetésüket, hogy a nyári szünet alatt ne kelljen másod munkát végezniük. A Symphony Board ezt mind megigérte neki.

Mikor Fricsay 1954 októberében csupa illúzióval és teljes bevetéssel megkezdte munkáját, meg kellett viszont állapítania, hogy ezek az igéretek semmi más nem voltak mint üres szavak. Egyéb félreértések az igazgatósággal lehetetlenné tettek egy megegyezést, ami megakadályozta azt, hogy az évad második felében visszatérjen.

Egy jó barátjának a következőt írta: "...megpróbáltam a zenekari tagok szociális viszonyain leg-alább kis méretben könnyíteni. ... Lehetséges, hogy ez nem az én feladatom volt, de termés-zetem tiltakozott az ottani körülmények ellen. A végeredményt pedig ismerjük. ... Életemben továbbra is azt fogom feladatomnak tekinteni, hogy boldog és megelégedett zenészek vegyenek körül, akik legalább nagyjából képességük, emberi értékük és tehetségük szerint egyenek fi-zetve."

                                                                                                                   Laila Storch